Ha törik, ha szakad...- Úristen, elszakadt a zabla !

Főoldal

Hasznos, tanulságos lovas történetek egy Válogatott Lovastól

2011. február 28. hétfő, 20:59

A címben szereplő kétségbeesett felkiáltás, Kiskunhalason hangzott el 1985-ben, egyik "rajongóm" szájából, amikor megkiséreltem a területi forduló "könnyű- B" kategóriájában, Fruska nevű tanítómesteremmel felülmúlni korábbi eredményeimet. Ez azt jelentette, hogy mondjuk ha tegnap a negyediknél estem le, akkor másnapra azt a célt tűztem ki magam elé, hogy megpróbálok az ötödik ugrásig a lovon maradni. Lám, néha milyen kevéssel is beéri az ember.

Szót kell még ejtenem a fent említett "könnyű-B" kategóriáról. Annyit biztosan kijelenthetek róla, hogy a magassága 1.10 cm volt, de hogy az a bizonyos "B" mit jelenthetett a könnyű mögött, arról is csak feltételezésekbe bocsátkozhatok. Jelenthette például azt, hogy "balfasz", vagy egy másik pozitívabb verzió szerint "bátor". Abban az időben ugyanis, én a balfasz- bátor korszakomat éltem. Bátorságnak nevezik azt amikor az ember fél, de ennek ellenére mégis megtesz valamit.

A mai napig nem tudnám megmondani, mi késztetett arra, hogy bemenjek a pályára, miért nem hagytam abba egyáltalán a lovaglást. Talán a népszerűség tette, hiszen több rajongóm volt, mint az akkori idők legnagyobb lovasának, Varró Jóska bácsinak, akinek magam is nagy tisztelője voltam, és vagyok a mai napig ( Ki gondolta volna akkor, hogy néhány év múlva, majd a területi bajnoki címért fogok vele összevetést lovagolni ). Ha színpadra léptem, soha nem hagytam cserben a szurkolótáboromat, üres kézzel senki nem távozott a pálya széléről. Így esett ez alkalommal is .

Amikor bemondták a hangosbemondóba, hogy a "következő induló Panyi György, Fruska nevű lován", mindenki otthagyott csapot s papot, és sietve igyekezett a pálya irányába, nehogy lemaradjon akárcsak egy másodpercéről is , jól felépített műsoromnak. A műsortervet mindig Fruska készítette, nem kellett mást tennem, csak felülni a hátára, és "fürdeni a sikerben" . Amint a "kapus" katona leengedte a láncot ( akkor még lánc volt a kapu ) a pálya bejáratánál, Fruska látványos szökelléssel átugorva azt, lépett színpadra.

Nekem csak annyi volt a "szerepem" hogy úgy tegyek mintha hátra bicsaklana a fejem, és a következő szökellésnél előre kellett buknom a nyakára, azt játszván mintha le akarnék esni. Ezt követte egy gyors tiszteletkör, és Fruska nem kímélte magát, beleadott apait, anyait. Én ilyenkor csak a látvány kedvéért úgy tettem, mintha az életemért küzdve megpróbálnám megfékezni megvadult hátasomat. Nem ragaszkodtunk nagyon a forgatókönyvhöz, ha jó volt a közönség, ez lehetett akár két- három kör is, mielőtt belevágtunk volna a köszönésbe. Ez sem volt egyszerű, mert amint levettem a kobakomat, Fruska újabb lelkes körökbe kezdett a farkát pörgetve, nem törődve azzal, hogy mindig ekkor jött rá a vizelési inger. Így legalább azoknak is teljes volt az élmény, akik távolabb álltak. Mielőtt elkezdtem volna a pályát, még volt időnk megtenni újabb két kört, mivel egy kör alapideje nekünk körülbelül 25 másodperc lehetett, az összesen 50 másodperc, és egy percen belül el kellett kezdeni a pályát.

Harmadik körre tehát már nem volt idő, ezért ráfordultunk az első ugrásra, mit sem veszítve az addig sem csekély tempónkból. Amikor a céltárgyhoz értünk, Fruska közberakott, én meg kinéztem a szélvédőn, hogy leellenőrizzem, minden rendben van-e. Ha minden rendben volt, Fruska elugrott, én meg hanyatt rárepültem a hátsókápára, minden erőmmel a szárba kapaszkodva. Ettől a kancám újabb vérszemet kapott, és hatalmasat szökellve előre ugrott, magával rántva engem is. Ismét előre repültem, s csak a szerep kedvéért belefejeltem egyet a füle közébe.

Ettől aztán úgy néztem ki, mint az utolsó egyszarvú, akit megfosztottak értékes kincsétől. Sok gondolkodásra nem volt idő, mert már támadtuk is a következő akadályt. Semmi másra nem volt gondom, csak úgy, mint a mesében, fenn maradni a táltos hátán miközben az sebesen száll a levegőben. Hát úgy nagyjából ez ismétlődött minden akadálynál. Már a pálya közepén járhattunk, amikor az a rész következett a forgatókönyv szerint, hogy Fruska szökell egy nagyot, nekem pedig a szárba kapaszkodva előre kellett volna repülnöm, de nem így történt. A szökellést követően nem előre repültem, hanem hátra, kezemben a komplett kantárral, ugyanis eltörött a zabla a ló szájában. A hirtelen hanyattesés következtében lábaim a ló fejénél kalimpáltak, s sikerült is bevinnem neki egy találatot fejre, amitol meghökkent, én pedig ennek köszönhetően visszaestem a nyeregbe, s belekapaszkodtam a martingál nyakszíjába, majd az előadás bravúros módon átment "natural horsemanship"-be.

Tempónk újabb lendületet vett a kijárat felé, ahol az illetékes katona kétségbeesetten próbálta leakasztani azt a kurva láncot, de az istennek sem akart neki összejönni. Az utolsó pillanatban siker koronázta igyekezetét, mi pedig mint Buffalo Bill, kiszáguldottunk az arénából, végig a homokos pályán, egészen a betonútig, a közönség elismerő kiabálásától kisérve. A betonra lépve Fruska nem csökkentett a tempón, a lábai százfelé csúsztak szét, szikrázott a beton, és olyan szag terjengett mintha a pokol kapujához értünk volna oda. Mielőtt azonban még átmehettünk volna rajta, hűséges Szerencsém elénk varázsolt két rátermett katonalegényt, akik éppen egy teli kocsi trágyát vonszoltak velem szemben.

Lélekjelenlétüket nem elveszítve, elénk fordították a kocsit, és Fruska, hosszú csíkot húzva maga után megállt a kocsi előtt, ők pedig megfogták az addig is önálló kancát. Ennyi a történet, de még mindig nyitva maradt a kérdés, hogy ezek ellenére miért nem adtam fel, miért nem hagytam abba. Nos, én nyolc évig intézetben nevelkedtem, tudtam ha feladom, sárba esek, s onnan nehéz kikecmeregni. Sori barátom ezt úgy fogalmazta meg, hogy megkérdezte: - Panyi ! Mit keresel te itt a rendes emberek között ? Neked már régen valami börtönben kellene ülnod, s ragasztgatni a zacskót, amiben én a kiflit hazaviszem a családomnak !

Ezért - egy japán kendomester szavaival élve - minden nap le kellett győznöm azt az embert, aki tegnap voltam. Fruskával mintegy teljes esztendő után már jól megértettük egymást, s lassan "beleszürkültünk" a mezőnybe, lovagoltam vele még 1.30-at is. Fel sem tűnt volna senkinek a dolog, ha nem ismeri az előzményeket. Az utolsó versenyen azonban még,- nem meghazudtolva önmagunkat - egy hatalmasat buktunk,mert egy oxer fölött beleakadt a lába a lelógó martingálba. Miután meggyógyult, az akkori tenyésztési koncepciónak megfelelően tenyészkancává avanzsált. S ha a csikóját is lovagoltam volna, az én mesém is tovább tartott volna !

Panyi György Dijugrató

Add hozzá ezt a lapot kedvenc közösségi oldaladhoz