Szerencsés törések

Főoldal

Hasznos, tanulságos lovas történetek egy Válogatott Lovastól

2011. április 03. vasárnap, 06:27

Sokáig azt gondoltam "törhetetlen" vagyok, s ezt látszottak igazolni korábbi "töréstesztjeim" is, amiből volt bőven a repertoáromban, hiszen sokáig mást se csináltam, csak estem, keltem. De, mindennek vége szakad egyszer, így nekem sem tartott örökké a törhetetlenségem.

Az első esetet tulajdonképpen nem is számoltam sokáig "esetnek", mivel "csak" a bordám repedt el, s bár egy hónapig erős fájdalmaim voltak lovaglás közben, nem akartam gyengének mutatkozni mindjárt az elején. Arra pedig, hogy ezzel együtt elhalt egy szívidegem is a négyből, csupán a második alkalommal derült fény.

Profi pályafutásom kilencedik napján történt a dolog, 1985 január 9-én. Amint az ilyenkor lenni szokott, az új lovas megkapta azokat a lovakat, amiktől a régebbi lovasok szívesen váltak meg különböző okokból. Ezeket az okokat általában nem az motiválta, hogy már belefáradtak a nyerésbe, hanem leginkább valami probléma merült fel a lóval kapcsolatban, és ismeretlenül is mindenki úgy gondolta, hogy majd az új gladiátor megoldja a problémát. Így került hozzám egy bizonyos Hasszán nevű csikó, amit addig azért nem törtek be, mert kitartóan volt képes bakolni, és talán ezért, senkinek sem illett bele az elképzelésébe.

Nekem viszont nem volt választásom, így az enyém lett a csikó, amit az akkori szokásoknak megfelelően ki is vittem futószáron nyereg nélkül. Hozzátartozik még az is, hogy futószáron támadta az embert, és ha valaki megijedt tőle azt képes volt akár legázolni is. Amikor első alkalommal vittem ki a körre, mondták a többiek, karikás ostorral futószárazzam. Először nem értettem miért, de csakhamar értelmet nyert a dolog, amint tátott pofával rontott nekem a kör közepén. Nem akadt más választásom, visszatámadtam a karikással úgy, hogy többet nem ismételte meg velem, de azt hiszem "megjegyezte a nevem". Tehát kivittük futószáron, rövid munka után feltettük rá a nyerget, amitől kitartó több perces bakolásba kezdett.

Amikor látszólag elfáradt, közölték velem, hogy most "jó", felülhetek rá. Csak megemlítem, egész életem során ha valaki más gondolta azt rajtam kívül, hogy "jó", soha nem sikerült fenn maradnom a lovon, de hát akkor még zöldfülű voltam, rá kellett bíznom magamat mások jó - rossz tapasztalatára.

Az is érdekes dolog, hogy ha az emberi történelem során kínzásra, akasztásra, illetve hasonló látványosságra került sor, az addig néptelennek hitt környék azonnal megelevenedett, mindenki kíváncsi arra, hogyan kínlódik egy másik halandó. Így történt ezúttal is, olyan emberek jelentek meg, és adtak tanácsokat, akiket se azelőtt, se az után soha többé nem láttam, így hát az sem derült ki, hogy egyáltalán lovagolni tudtak-e.

Ezt hívták később a "pusztán" a más nemiszervével történő "csalánverés" esetének. No, szóval ott tartottunk, hogy felülhetek, s akadt is több bátor segédem, akik hajlandóak voltak kockáztatni még a saját testi épségüket is, csakhogy nekem jó legyen. A csikó nyakába akasztottak egy rozzant nyakszíjat, aki már valószínűleg nyugdíjas éveit töltötte, erre még jó lesz jelszóval. "Neki" az volt a feladata, hogy ha majd bakol a csikó, engem megtartson, bár szerintem még egy tíz kilós krumpliszsákot sem lehetett volna rá felakasztani. De hát, ha nem a saját bőréről van szó az embernek, "okkal" bízik más szerencséjében. Ketten tartották a csikót, egy a futószárat, a legbátrabb pedig engem emelt a nyeregbe.

Amint elengedték, azonnal elkezdett bakolni, én meg úgy kapaszkodtam a társamul szegődött nyakszíjba, mintha attól valóban képes lennék fenn maradni a nyeregben. Az "öreg" azonban a második ugrásnál "hősi" halált halt, azaz elszakadt, s ezzel egyidőben megkezdtem a leválást az "anyaűrhajótól", s orbitális pályára álltam a ló körül. Azonban a földi irányítóközpont valahol hibát vétett, ezért pályamódosítást hajtottunk végre, s mielőtt földetértem volna, a csikó a maga módján segített megoldani ezt a bonyolult manővert, vagyis két lábbal mellbe rúgott.

Így aztán a landolási paraméterek megváltoztak, s két méterrel arrébb értem földet, a bokáig érő sárban. Amint felálltam, bárgyún vigyorogtam, mint az a boxoló aki egy nagy pofon után rögtön folytatni kívánja a harcot, de nem veszi észre, hogy az ellenfél nem abban az irányban leledzik. Tettem egy lépést, ami arra volt jó, hogy kiléptem a nem erre a célra gyártott gumicsizmából, és amikor kezdett elsötétülni a világ, már zokniban tapostam a sarat.

Szerencsére "Ruszi" odaugrott, és elkapott, ennek köszönhetem, hogy nem vesztettem el az eszméletemet, és még ki tudja mit... Még meg kell említenem sorstársamat a hős nyakszíjat, hiszen mindketten egyszerre estünk le, és ő úgy vállalta a harcot, hogy tudta, meg fog halni. Mégis próbált segíteni, s talán ő volt ott az egyetlen, aki ezt szívből is gondolta. Álljon példaképül sok ember előtt !

Panyi György díjugrató

Add hozzá ezt a lapot kedvenc közösségi oldaladhoz