Alindo

 Alindo, egy jámbor pej herélt, aki nem volt szép, és még a mozgása is hagyott maga után kívánnivalót. Ezért Herr Mayer rám bízta, hogy lovagoljam be, és majd eladjuk hobbi-lóként. El is kezdtem futószárazni, ő pedig okos lónak bizonyult és gyorsan tanult. Egyik szombaton mondtam Gabinak, aki hétvégén járt ki segíteni, hogy rakjuk fel rá a hevedert, meglátjuk bakol-e.

Herr Mayer bátyja, Adolf is éppen a ménesen téblábolt, akinek nevével kapcsolatban el kell mondanom, hogy amikor ő született, az volt a szokás, ha hetedik gyermekként fiú jött a világra egy családban, azt a mindenkori kancellárról nevezték el. Amikor ő született éppen Adolf Hitler volt a kancellár. Adi is élénk érdeklődést mutatott a futószárazás iránt. Miután egy szelíd lóról volt szó, Gabi kijelentette, akár most is felülhetek rá, nem csinál ez semmit. Oké, válaszoltam, ha nem csinál semmit fel is ülök rá így hevederrel. Feltettem rá a hevedert, jól meghúztam, Alindo pedig unottan vágtázgatott, még hajtani is kellett, különben megállt volna. Később megállítottam, Gabinak odaadtam a futószárat, megpróbáltam rá felugrani. Legnagyobb meglepetésünkre akkorát bakolt, hogy majd leszakította a karomat.

„Na, most mi legyen?” kérdeztem önmagamtól. Most már muszáj lesz felülnöm, különben hallgathatom hónapokig, hogy csak a szám nagy. Adi készséggel segített felülni, s amíg nem mozdultam Alindo békésen álldogált. Gabinak azt a feladatot adtam, hogy ha szólok, engedje el a lovat, amit én úgy értettem, engedje hosszabbra a futószárat. Miután német tudásom még nem volt tökéletes, Gabi szó szerint értette, s amikor szóltam, pontosan betartva az utasítást eldobta a futószárat és kiszaladt a karámból (közben biztos azt gondolta, jó tökös gyerekek ezek a magyarok…). Ez volt az a pillanat, hogy úgy vert ki a víz, hogy meg se mozdultam.

Egy lóbetöréshez jár a pókerarc, ezért próbáltam olyan képet vágni hozzá, mint Clint Eastwood. Habár a levegő sem rezdült, a pólóm mégis minden szívdobbanásomra láthatóan reagált. Ez már csak azért is érdekes volt, mert én úgy éreztem, hogy a gatyámban dobog a szívem. Ez a békés álldogálás csupán néhány másodpercig tartott, ennyi időbe telt, mire a ló rájött, hogy valakinek mégiscsak el kéne kezdeni a beavatási szertartást.

Miután Alindo apja révén vonzódott a díjlovagláshoz, úgy döntött, hogy rögtön a kűrrel kezdi. Ugrott egy négy-lábast fel a levegőbe, és fejével a hátsó lábai közt megpördült száznyolcvan fokban, majd pont úgy indult el, mint ahogy az afrikai természetfilmekben a gazellák ugrálnak ki az embermagas fűből. Ez tartott vagy húsz méteren keresztül egészen a karámig. Ott megpördült, s egy másodpercnyi szünetet sem hagyva folytatta egy szabályos dupla leszúrt Ritzbergerrel, amit öt-hat bakolás követett a szemben levő karámig. Ott ismét perdülés a levegőben, és bakolás ameddig nem jön a karám, s nem csak úgy tessék-lássék, hanem minden erejét beleadva. Unalmasnak hangzik, de én nem találtam annak. Ráadásul ismét Einstein relativitás elmélete avatkozott az életembe, hiszen néhány perc alatt tíz évet öregedtem, és minden porcikám tökéletesen lemerevedett.

Már úgy éreztem, nem bírom tovább, pedig még csak a félidőnél tartottunk. Úgy szorítottam a hevedert, mint hajótörött a mentőövet az óceán közepén. Alindo imádta a sportot és szívesen kombinálta a jégtánc és a spanyol iskola elemeit. Erőm rohamosan fogyott, és már feladni készültem a csatát, amikor egyszer csak abbahagyta és elkezdett nyugodtan lépni. Annyi energiám sem maradt, hogy büszkén kihúzzam magam. Pedig rögtön eszembe jutott a Pufi, amikor Sáriból Lajoskomáromba áthozta a Petra nevű lovamat és a kanca elkezdett bakolni. Már az első bakolásnál seggen találta a nyereg, de még egy pár ugrásig hősiesen tartotta magát. Amikor végül mégiscsak leesett, a többiek rögtön elkezdtek röhögni. Pufi, miközben porolta le magát, büszkén visszaszólt: „Mit röhögsz, hülyegyerek? Legalább kettőt kiültem!”. Ezt hívják pozitív gondolkodásnak…

Panyi György Díjugrató

---

Add hozzá ezt a lapot kedvenc közösségi oldaladhoz

 Több...