A Pettkó-Szandtner Tibor által építtetett bábolnai református templomban, ünnepi istentisztelettel egybekötött emléktábla avatáson Dr. Hecker Walter mondott köszöntőt. Ismertette az 50 éve elhunyt Pettkó-Szandtner Tibor életútját, majd önéletrajzi idézetek felolvasásával segítette a szép számban megjelenteket, hogy a legszebb lovas hagyományaink kiemelkedő alakjának, e nemes férfiúnak személyiségét jobban megismerjék.

Pettkó-Szandtner Tibor

(Bazin, 1886.június 20.  -  Leutstetten. 1961. január)

Keszthelyen a Gazdasági Akadémia hallgatója volt, majd a méneskarba jelentkezett. A Debreceni, majd a Székesfehérvári Méntelepen, ezután a Magyar Királyi Állami Kisbéri Ménesben teljesített szolgálatot. Itt Szabadhegy Ákos a ménes parancsnoka, akiről nagyon elismerően, kedvesen emlékezik meg emlékirataiban. 1920-26-ig Bábolnán beosztott tisztként dolgozott, 1927-től 1932-ig a Pusztaszentkirályi Katonai Csikótelep parancsnoka. Itt írta meg és 1931-ben jelentette meg a"Magyar kocsizás" című kitűnő könyvét, amellyel megörökítette, és az utókornak átmentette a magyar hajtás, a magyar szerszámkészítés és a magyar kocsigyártás rendkívül értékes hagyományait.

1930-ban Umberto olasz trónörökös egy négyes fogatot kap nászajándékul a magyar államtól. Ezt a négyes fogatot ő állítja és hajtja össze, és ő adja át a trónörökösnek.

1932-ben Pettkó-Szandtner Tibor lett Bábolna ménesparancsnoka. Rendkívüli lendülettel kezdte meg a leromlott épületek felújítását, ekkor építteti meg a  Modor-i városkapu mintájára két istállóépület közé a „Bábolnai Hősi Kaput." A kapu belsejében márványtábla örökíti meg a háborúkban elesett bábolnai katonák neveit. A poros bábolnai udvart parkosította, szökőkút került az udvar közepére. Ő rendelte meg ifj. Vastagh György szobrászművésztől a győri csatából lovasa nélkül haza vágtató mén szobrát, a háborúkban elesett lovak emlékművét. Ez a szobor bronzba öntve ma a bábolnai udvart díszíti. Egy nyugdíjas katonazenész segítségével a Bábolnára került hadi árva gyerekekből fúvós zenekart szervezett, ebből alakultak a mai híres bábolnai lovas harsonások.

Bábolnán ekkor csak katolikus templom volt, feltehetően nagyatádi emlékei is arra sarkalták, hogy Bábolnán protestáns templom is épüljön. Gyűjtésből, adományokból elkezdődött a templom építése, ebben a Szandtner család rendkívül sokat segített Müller Rezső építőmester alakította élhetővé az eredeti terveket, az asszonyok terítőket hímeztek, a férfiak berendezési tárgyakat készítettek,  így összefogásból épült fel, készült el Bábolna protestáns temploma.

Pettkó-Szandtner Tibor kiváló és szenvedélyes fogathajtó, hogy tudását tökéletesítse, Hannoverben elvégezte a német katonai kiképző központ hajtótanfolyamát. A bábolnai arab kancákkal fogatolt négyes fogataival Bécsben, Luzernben és Aachenben sorra nyerte a nemzetközi fogatversenyeket. A versenybírókon kívül, a nézőközönséget is elbűvölte, a versenypályák legnépszerűbb szereplője volt.

Ménesparancsnokként megalapozott, elmélyült szaktudásával,- amelyet a Szent Györgyben megjelent írásai is bizonyítanak,- és kiváló érzékével úgy dolgozott a rábízott tenyészanyaggal, mint szobrász az agyaggal.  1934-ben Richard Abé a német Sankt Georg főszerkesztője, 1937-ben a németek legnagyobb hippológusa, Gustav Rau járt Bábolnán. „Ez a ménes nemcsak Magyarország, hanem az egész világ számára a tenyészhelyek példaképe lehet.. Ma itt van a világ legértékesebb arab ló állománya." - írta Gustav Rau.

1942-ben országos főfelügyelővé nevezték ki, ezzel az egész magyar lóállomány felelős vezetője lett. Azt tapasztalta, hogy ahová 1944-ben a front vonala elért ott minden megsemmisült. Német barátai segítségével sikerült a magyar állami lóállomány jobbik felét Bajorországba kimenekítenie. Ezek nagyrészt 1947-ben hazatérhettek, az itthon maradt állomány megsemmisült. Pettkó-Szandtner Tibort ezért a tettéért hazaárulónak bélyegezték, nem térhetett haza. Pedig ezzel 150 év következetes, szakszerű tenyészmunkájának eredményét mentette át a világháború poklán.

1949-ben Mohamed Taher pasa megkérte az egyiptomi királyi arab ménes vezetésére. Kiváló érzékével a ménes állományát világszínvonalra emelte. Élete alkonyán visszatért Európába, barátja, Lajos bajor királyi herceg fogadta be. Leutstettenben halt meg 1961. január 6-án. A gyászjelentésén is kedvenc ígéje állt, amely most a márványtáblán is olvasható:  „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam."  II. Tim. 4:7.

Idézetek Pettkó-Szandtner Tibor emlékirataiból

            „1886. június 20-án születtem Bazinban, Pozsony vármegyében, egy földbirtokos fiaként. Evangélikus vallású vagyok, nős, feleségem, Soós Margit Pozsonyból, gyermektelenek vagyunk.

            Apai ősöm, Szandtner, evangélikus reformátorként, 1526-ban jött Magyarországra, édesanyám családja, Pettkó, a felvidékről származik. 1421-ben Zsigmond királytól kaptak nemességet és királyi adományként a Trencsén vármegyében fekvő felsődriethomai birtokot kapták, amely még nagyapám birtokában volt. Miután ez a család anyám halálával kihalt, I. Ferenc József, őfelsége engedélyével a Pettkó-Szandtner nevet vettük fel és a nemesi címet megtarthattuk.                       

            Ló szeretetem egész éltemet bearanyozta, és állandóan vagy a parádéslovak, vagy a nyerges lovak, az igáslovak között alkalmatlankodtam.

            Nagy szerencsém volt abban, hogy atyám, lótenyésztő, fogataira nagy súlyt helyező földbirtokos volt,, s így már gyermekkoromban az ő jó istállójához, jó kocsisaihoz a szívből való szeretet és a tanulás vágya vonzott  és nem csupán  a fiúgyermekek szokásos érdeklődése e korban a lovak iránt. Nem restelltem a szerszámtisztításból, szerszámozásból, befogásból, csikók tanításából, s az ezekkel szorosan összefüggő dolgokból szorosan kivenni a részemet, sőt 6-7 éves koromban a szerszám felillesztésben, szerszám szét-, és összerakásban bármely öreg kocsissal versenyre kelhettem volna. Mintha most is látnám, mint mosolygott édes jó atyám, amikor szerszámkamránk előtt elhaladva szívvel-lélekkel végzett nagy munkámban megpillantott! Munkámat és érdeklődésemet ló szerető atyám egy szép fekete póni képében gazdagon meg is jutalmazta."

            „Amikor az első elemibe, Pozsonyba nagyanyámhoz bevittek, hogy ott a Konvent-utcai evangélikus iskolában az írás és más tudományokat fejembe verjék, először a kacskaringós német, gót betűket tanultuk, mint falusi birtokos gyerek, aki egész nap a lovak között, az istállókban, vagy a majorokban játszadoztam, bizony keserves volt az iskola, de ezen túl a pozsonyi városi élet megszokása is. Nem jól mondottam, hogy annak a megszokása is, mert bizony tanulmányaim elvégzéséig nem szoktam meg sem az iskolát, sem a várost. Érdekes, hogy immár, mint 6 éves fiú, Pozsony minden lovát, minden mágnás, orvos, birtokos, gyáros, nagykereskedő fogatát ismertem. Ez érdekelt, de az iskola alig.

 Megéreztem, már 6 éves koromban, hogy a ló fogja egész életemet betölteni, de talán megéreztem azt is, hogy a lóban sohasem csalatkozik az ember, nem úgy, mint az emberekben."

Pozsony után a felsőlövői reá iskolába kerül, ahol embertelen tanárok kegyetlen veréssel próbálják a tudást a nebulókba szó szerint beleverni.

„A felsőlövői második reálosztályának elvégzése utáni nyári nagy vakáció alatt, kedves vendégeink érkeztek, édes jó anyám kedvelt unokatestvére, Rombauer Emil bácsi látogatott meg családjával együtt, aki akkor Brassóban az állami főreáliskolának volt a szervezője és első igazgatója, amelyet Trefort közoktatási miniszter hívott életre Brassó megye magyarosítása céljából. Mint hivatásos pedagógus, érdeklődött taníttatásom felől, és amikor édes jó atyám elmondta, hogy a felsőlövői intézetet látogattam, megdöbbenve szaladt ki a száján: „ Hát hogyan adhattátok őt abba a szörnyű, hírhedt intézetbe. Onnan el kell hozni a fiút, adjátok hozzám, Brassóba."

Brassó magas kultúrája, magas színvonalú zenei élete nagy hatással voltak az ifjú diákra.

            „Említettem, hogy Brassóban mily nagy fokon állta zenede, az általános kultúra is. Igy ha állandó színtársulat nem is volt Brassóban, de a szász, és oláh lakosok magyar színházba való csalogatásával, kiváló opera társulatok téli előadásaival próbálkoztak. Mint kis diák az operák legnagyobb részét megismerhettem. A „brassói fekete templom hatalmas, 12 ember által húzott öreg harangjának hatalmas, méltóságos, Istenhez vezető, búgó, zúgó hangja a szilveszteri téli éjjelen olyan élmény volt, amit sem elképzelni sem leírni nem lehet. Sok,  igen sok lélekemelő ünnepet,  ünnepélyt értem meg, de ezt  a szilveszteri ünnepet, és ezt a szívekig, lelkekig ható, a Mindenható felé vezető leírhatatlan nemes harangbúgást, amely e hegyek katlanából  az ég felé zengett, feledni, míg élek nem fogom."

A magas tudományok itt sem nyerik meg tetszését.

            "Pénteken, csak 11-ig volt óránk. Ennek nagyon örvendtem, mert ez volt a heti piac napja, amikor az egész vidék bevonult kocsikon Brassóba. Ekkor tartottam meg a heti lóvizitet, sorra járva a beszálló vendéglőket, gusztáltam a már jó ismerős, esetleg feltűnt új lovakat. Még ma is le tudnám rajzolni Köpe Miska két nemes, fekete, arabs-lipicai keresztezésű lovát. Ha ritkán könyvet vettem, az csak lótenyésztéssel, vagy lóval kapcsolatos lehetetett.

A brassói évek Rombauer Emil bácsinak sok dicsőséget nem hoztak, mégis nagyon szerette unokaöccsét.

            „A már akkor Budapesten lakó Emil bácsit gyakran meglátogattam. Egy alkalommal az irodájában volt, bekopogtattam, beléptem, azt láttam, hogy néhány tanár kollégájával beszélget. Nagy örömmel, szeretettel üdvözölt, bemutatott a tanároknak, és ezt mondta:

„Uraim ez az én kedves öcsém,, akin minden pedagógiai tudományom csütörtököt mondott, de azért derék, jóravaló gyerek volt, esze is  volt, de a tanulás mesterségét nem tudta sehogy sem magáévá tenni és megtanulni."

1906-ban vonult be a debreceni méntelepre, próbaszolgálatra, mint hadapród tűzmester.

„Alig néhány napot töltöttem Debrecenben, máris Budapestre vezényeltek, az Állatorvosi Főiskola méneskari tanfolyamára. Ezt kiváló eredménnyel végeztem, - ez volt életem kiváló vizsgája. - de érdekelt minden, ami a lóval összefüggött."

A nagyatádi ménteleposztályon minden vasárnap egy fél századnyi legénységgel vonult misére.

"Bár evangélikus vagyok, hűségesen teljesítettem a kötelességemet, és tudtam, hogy a legénység fele sem katolikus. De egy alkalommal egy kis vörös hajú ferencrendi páter elkezdte a szószéken szidni Luthert, Kálvint de olyan hangon, amit templomban sem azelőtt, sem azóta nem hallottam. Már, már,  fel akartam szólni a szószékre, lassabban páter,..sokan vagyunk itt a gyalázottak hitén, de aztán meggondoltam magam."

Forrás:lovasszovetseg.hu

2011.01.20